Városi táj 1974-1989 | Tímár Péter szubjektív tárlatvezetése

Eredeti szakmám szerint építészmérnök lévén az átlagemberekhez képest valószínűleg bensőségesebb kapcsolatban állok az épített környezettel – házakkal, utcákkal, terekkel, vagy mondjuk így: a várossal – de furcsa módon ilyesmit “önmagáért” keveset fényképeztem. Soha nem voltam “építészeti fotós”, különösen nem a fotográfusi pályám első időszakában, amikor pedig még, gyakorló építészként, ez talán a leginkább kézenfekvő lett volna.

Csavarogni pedig nagyon szerettem. Gyakorlatilag szinte minden szabadidőmben jártam a várost. Voltak kedvenc utcáim, kedvenc házaim, lépcsőházaim (akkor még nem zárták a kapukat) és ittam a látványt, az atmoszférát. Élesedő fotográfusi érdeklődésem viszont, mint a kiállításon látható képek mutatják, nem a szikár mérnöki megközelítést követte. John Szarkowski felosztása szerint az akkori képeim – és köztük az ezen a kiállításon szereplők is – sokkal inkább tükrök, mint ablakok.

Már negyvenen túl járhattam, amikor egy időre a légifényképezés bejött az életembe. Ebből néhány kiállítás és egy könyv is született, de bevallom, induláskor a motiváció fele a repülés élménye volt. Azután ötven körül jött egy váratlan csavar Albertini Béla jóvoltából, és azt lehet mondani, hogy azóta meglehetős szenvedéllyel fotózom “a” várost. De igazából most sem a várost. Valamit, ami jó esetben az épített környezetben fellelhető. Rendet, egyensúlyt, feszültséget, zenét. (Értsd: az építészet megfagyott zene.)